Úgy kezdődött az első esős futásom története, hogy a héten nem tudtam annyit mozogni mint amennyit kellett volna. A miérteket itt olvashatjátok (https://alanesse.hu/kocogas/).
Aki nyomon követi szenvedéseimet… vagyis szenvedélyes kocogásaimat, az bizonyára tudja, hogy több gondom is van a kinti futással (itt érhető el az erről szóló videóm).
Vannak a kifogások és vannak a valódi félelmek.
A kifogások közül egyik toplistás az „utálok fázni”, ezt követi az „utálok megázni”… A korábbi tapasztalatok alapján valós félelmek pedig többek között a „mindenben kibicsaklik a bokám”, „nem tudok tájékozódni”, „fél perc alatt megfázik a torkom a hidegben”.
Szóval a fentiek miatt én csak szép időben, és lehetőleg jól ismert útvonalon, viszonylag gödör- és gyökér mentes talajon szoktam a szabadban futni.
Ennek tudatában, mivel csütörtök este nem csak sötét volt, de zuhogott is az eső amikor futni szerettem volna, egyértelmű volt, hogy a kellemesen meleg, nedvesség- és gödör mentes futógépet választom.
Igen ám, de dráma történt.
Kapcsolnám be a futógépet, várom, hogy felvillanjanak az ismerős UV kék fények. Semmi. Megigazítom a hosszabbítót. Semmi. Átrakom egy másik konnektorba. Semmi. Tök sötét. Se kép, se hang.
Mit tesz ilyenkor egy gyenge nő? Ordít a jelen lévő családtagjainak, mint aki hullát látott:
– Segítseteeeeeek!
Család rohan. Kihúz, bedug, átdug. Semmi. R.I.P. Futógép meghalt.
Hát, ez kész. Most akkor mi lesz?!
Neeem, az nem lehet, hogy az L-Karnitin tabletta már izzítva dolgozik a szervezetemben, rajtam van a futó jelmez, be vagyok melegítve, és most vetkőzzek neki és keressek valami házimunkát futás helyett?! Neeeem. Ez kizárt.
Kinéztem az ablakon. Esik. Sötétedik. Nem érdekel. Akkor is futnom kell.
Felkaptam egy plusz gatyát, meg egy esődzsekit, cseréltem cipőt, és mondtam a családnak, ha másfél óra múlva nem érek haza, kezdjenek el keresni a sötétben.
De hazaértem.
És annyira jóóóóó volt!!!
Három sporival is találkoztam, két nő és egy pasi is szembe kocogott velem a zuhogó esőben.
A szintidőn nem javítottam (nem mintha ez bármikor is cél lenne), mert azért a pocsolyák és gödrök kerülgetésre a kelleténél kicsit több energiát fordítottam a rossz látási viszonyok miatt, de a távolságban a második legjobbat nyomtam, 9.21 km-t.
Mondjuk hazafele egy iszonyat emelkedőn kellett végig kínlódjak, mert nem mertem a tök sötét erdőn keresztül jönni, szóval ott nem volt őszinte a mosoly az arcomon, de ezt leszámítva egy szuper klassz kocogás volt.
Azt hiszem erre mondják, hogy kiléptem a komfort zónámból. Ki bizony! De még hogy! Az esőbe 🙂
Továbbra is azt gondolom, hogy nő egyedül ne futkosson sötétben, főleg ne erdőben, de most kivételes vészhelyzet volt. Szerencsésen megúsztam bokaficam és szatírok nélkül.
Minden esetre hétfőn azért első dolgom lesz, hogy felhívom a futógép szerelőt 🙂
Puszi Nektek,
Éva
